A fiúm tegnap belekezdett abba, hogy kifigurázza, hogy mit gondolok. Iszonyat jól csinálja (jobb, mint a Rádiókabaré), én pedig könnyezve röhögök ("Mit szólsz bele? Hát honnan veszed a bátorságot, hogy valamit is jobban tudj, mint én?? Ne szóljál be bazdmeg! Hát még azt a kis örömöt is elvetted, hogy egyedül találtam ki ezt a hülyeséget! Ne fogdossad a mellemet! Nem megmondtam hogy ne fogdossál, mert betöröm az orrodat! Hagyjálbékén!!! NE NYÚLJ HOZZÁ, NE NYÚLJ HOZZÁ, NE NYÚLJ HOZZÁM!!), én pedig fetrengek a röhögéstől, de belül mardos valami, hogy hogy az istenbe lehetséges, hogy még a szavakat is eltalálja, amiket gondolok, szóról szóra hallom vissza a gondolataimat.
Megijeszt a gondolat, hogy ennyire ismer, és pontosan tudja hogy egy két lábon járó ideggörcs vagyok.
Mondta később abéla, hogy az elején azt hitte, hogy szórakozok, hogy viccelek és csak eljátszom, hogy állandóan ideges/mérges vagyok, aztán rájött hogy nem is, én TÉNYLEG állandóan őrjöngök valamin.
Ezek után kértem, hogy mondjon már egy jó tulajdonságomat, belső tulajdonságot kérlek, erre elgondolkodott, majd azt mondta, hogy pfff... hát ez jó kérdés.
Ennyiben maradtunk, inkább elmentünk fürdeni.
( az zavar, hogy hogy a faszba lehet, hogy nekem fogalmam sincs hogy ő mit gondol/mit érez. biztos köze van ahhoz, hogy ez eq-m közelebb van autistáéhoz egy mint a normálishoz.)
