-Ideges vagyok - jelentette ki abéla, miközben a második záróvizsga eredményének kihirdetésére vártunk.
-Biztos sikerült - próbáltam kedveskedni. Minden száz évben egyszer, bezzeg most se értékelte.
-Honnan tudod? Nem is voltál ott, nem is tudsz semmit se! Azt se tudod hogy ment!
- Jó - mondtam, mivel láttam hogy ez az út nem használ. Biztos tömény őszinteségre vágyik, gondoltam. - Akkor majd elmész UV-ni.
-Baszd meg! -kiáltotta - Soha többé nem jöhetsz velem!
Hála az égnek ebben a percben behívták.
***
-Hogy tetszik a páncélmelltartóm? - kérdeztem a kihalt jogi egyetem egyik folyosóján (mind ugyanolyan) hiába próbálta megmarkolni a bal mellem egy padon ülve.
-WTF - kommentálta, is ismét letesztelte a szivacs vastagságát. Szerencsére elég nagy lehet a melltartó felezési ideje, mert nem lett vékonyabb, így ismét nem éreztem semmit. Őrült elégedettséggel néztem rá.
-Beépített légzsák - mormolta a fiúm, és szinte láttam ahogy mozgásba lendülnek az agykerekei - A te oldaladon már nem is kellene légzsák az autóba.
A mellkasát kinyomva egy picit előredől, majd gyorsabban vissza.
-Ennyi volt egy frontális ütközés - jelenti ki a mell(tartómat)emet nézve.
***
Bizonyítsuk be, hogy a 2/3 SAT (kielégíthetőségi probléma) NP-nehéz (nincs rá gyors algoritmus). Már akkor is röhögtem, hogy mi az már hogy 2/3 részt kielégíthető. Meglehetősen kielégíthető, de egy picit nem. Mint valami elcseszett aktus, az ember majdnem kielégül, csak aztán az utolsó pillanatban mégse.
Tisztára mintha rólam szólna.
