Este, sötét. hűvös. Minden ablak nyitva, rovarok beköltöznek a szobába; nem baj, elférnek. Tíz óra. Dübörgő zene, hangos, zavar, mert tanulnék. Nem baj, gondolom én, autós, mindjárt elmegy. Kiderül, hogy koncert. A koncertek nem mennek sehová. Nem baj, gondolom én, kibírjuk. Dübörög az ideg a fülemben.
Én: Egy falu végén akarok lakni!
Béla: Én is!
Én: Te miért is?
Béla: Mert ha egy falu végén laknánk, akkor együtt laknánk, és valószínűleg hegyekben, és minden nyugodt lenne.
Közben a lakótárs koncertet rendez, partizenét hallgat, ezerrel. Lecsavarom, amíg cigiznek, ők vissza. Két irányból kétféle zene, elalszok.
Reggel üres a lakás, meg azóta is. Fura, kérdeztem, hogy megy-e bulizni, aszonta nem, tegnap este elment és azóta se jött haza. Nála vannak az elemeim, szükségem lenne rá. Most hívjam föl ezért?
Kitakarítottam, hiába már most érzem: mire visszajövök megint úszni fog a konyha a morzsában és a mosatlanban. Fáj a hátam, vérezni fogok pár órán belül. Mindjárt indulok, pedig jó itt: a párna melegíti a derekam, meg egyébként is, minden tiszta.
Mielőtt menstruálni kezdek, mindig feszült vagyok, belső feszültség. Vágyok dolgokra, és azt akarom, hogy azonnal megkapjam erőfeszítés nélkül. T-betűs dolgok hiányoznak. Türelem, tolerancia. Akarom, most akarok a fiúmon feküdni és csókolózni de semmi mást, akarok forró lángost mellettünk tiszta tányérokon. Vissza akarom kapni a kutyámat.
Durcimutató veszélyes tartományban.
Legszívesebben nem mennék át, de sajnálom azt a kutyát (Picur),ezer százalék, hogy egész héten nem sétált eleget. Összeszedjük magunkat, és indulunk.
