Meghalt a szemben lakó öregasszony, aki mindig kiállt az utcára kiabálni ha valami problémája volt valakivel, lehordta a kutyásokat, a kukásokat, a részegeket és mindenkit, aki arra járt. Nagyon mellbecsapott a hír, pedig a köszönésen kívül soha egy szót nem beszéltünk, csak hát itt lakott már akkor is, mikor ide költöztünk, és az életünk egyik meghatározó pontja volt a kora reggeli és kora délutáni kiabálásával.
Fura lesz csöndben élni.
Mondta egyébként anya, hogy biztos nem halt meg, mert pár napja látta, hát mondtam neki, hogy az emberek általában elég gyorsan meghalnak, egy pillanat műve az egész. Az egyik percben él, aztán a következőben, hopp, már nem is.
