Ez a posztot csak egy idézettel tudom kezdeni: Valamiben meg kell halni. Ezt a dédnagyanyám (93) szokta mondogatni, mikor épp felvetjük, hogy orvoshoz kellene mennie, mivel épp lerohad a lába, néha elájul és éjjelente vérzik az orra.
Nos, ha valamiben meg kell halni, akkor a mai nap tökéletes számomra. 3:25-kor ébredtem, majd 5:50-kor a cuccaim végső ellenőrzése során találtam egy 2002-es jubileumi kossuth százast, ekkor már tudtam, hogy a mai napom csak szar lehet, hiszen már minden szerencsémet elhasználtam.
Be is jött, először arra jöttem rá (a buszon), hogy se diák, se személyi se lakcímkártya nincs nálam. Gyors telefon után kiderült, hogy mindhárom otthon van. Nem sokkal később egy bravúros mozdulat után a kossuth százas kiesett a táskám pici oldalsó zsebéből, de egy mórahalmi-fürdőzős bácsi visszaszolgáltatta, ezzel felemésztve a napi szerencseadagom maradékát. Ezúton is köszönöm.
Az örült-büdös sok helyet foglaló néni félúton ült le mellém, attól kezdve az utazás átváltozott tortúrává. A néni random elaludt majd felébredt morgott stb. II-es kórház megállónál felugrott, és mint az őrült öltözni kezdett, mintha le akarna szállni, majd azt mondta, hogy ja még csak itt vagyunk, és visszaült. Hú, mondom.Kérdezte, hogy milyen tudományt tanulok, és mondtam, hogy majd valamikor informatikus leszek. Majd.
Aztán beértem bonya zh-ra, megkaptam, elolvastam, és utána már csak az foglalkoztatott, hogy hány pontot kell szerezni minimum. Szerintem egy hónappal ezelőtt ugyanennyit tudtam volna, csak közben jó pár óra tanulást fektettem a dologba, és most mégis ugyanott tartok, mintha nem csináltam volna semmit. Ezt érdemes lesz észben tartanom a hátralevő egy (kettő...három... négy) félévem során.
A fiúm meg én mostanában nagyobb anyagi csődbe jutottunk, mint Görögország, pedig ahogy hallom ez nagy szó. Ennek ellenére régi jó szokásomhoz híven elfelejtettem visszavinni a könyvtári könyveket, amiért kiszámláztak késedelmi pótlékot, 200 forintot. Sebaj, gondoltam, visszaviszem a könyveket, aztán megmondom a nőnek, hogy perpill nincs pénzem, majd 16-án hozom.
Szépen sorban is álltam, az előttem állóra is 200 forint bírság várt, amit egy kétezres átnyújtásával kívánt rendezni. A könyvtáros szenvedő arccal nézett rá, hogy kisebb nincs, és bennem ekkor felébredt a remény. Nincs, válaszolta a kiscsaj, mire a néni az a teljes apró készlete felhasználásával adott vissza, majd közölte a kollégáival, hogy nincs apró, és nem tudnak visszaadni. Ekkor jöttem én. Késedelmi díj, 200 forint közölte velem a nő, én pedig előhúztam az utolsó ötszázasunkat (mintha a fogam húzták volna!), és felé nyújtottam. Kisebb nincs, kérdezte olyan arccal, mint aki már előre tudja a választ. Nincs, vágtam rá magabiztosan, miközben arra gondoltam, hogy hát összesen ennyim van. Egy pillanatnyi kínos csend, ő a lehetőségeit latolgatta, én meg vártam, majd egyszerre szólaltunk meg:
-Majd legközelebb behozom - igyekeztem nagylelkűnek tűnni.
-Nem lehetne-e, hogy majd legközelebb behozod, ez az összeg már nem fog nőni... - kérte, és a száj és orr piercingje ellenére is megsajnáltam. Fiatal volt és nagy, barna szemei voltak.
- Oké, mondtam belegondolva, hogy milyen fura a világ:neki kellemetlen megkérni, hogy had ne fizessem ki a bírságot, miközben nekem nincs miből.
